„Basszus, ez nagyon rendben van” – hangzott el a hello.idea egyik felének szájából ez a szösszenet, miután végzett az első néhány kortynyi barna Brewie sörrel. A pohár aztán pár kérdés erejéig az asztalra került, ám az interjú végére – talán kitalálható – a tartalma végül teljesen kiürült. A cég söre ugyanis tényleg jó. Nagyon jó. Persze még nem olyan, mintha egy kis cseh, vagy ma már akár magyar sörmanufaktúrában kóstolnánk évtizedek, évszázadok formálta aranyszínű (vagy a mostani esetben mély barna) nedűt. De elnézve a dolgok állását, ez sincs messze. Szerencsére.

A Brewie kiötlői amúgy – elkerülve a félreértéseket – nem sörkészítéssel foglalkoznak, hanem megalkották a világ első, teljesen automatizált, valódi alapanyagokat használó, házi sörfőzőgépét. Azzal tehát, amivel a nagy sörgyárak hosszú évek óta próbálkoznak, pár huszonéves fiatal másfél év alatt megbirkózott. Ráadásul kézzelfogható sikerrel. Milyen érzés minden férfi egyik titkos álmát megvalósítani egy házi söröző elkészítésével? Milyen nap, mint nap régi haverokkal együtt ötletelni és dolgozni? És milyen érzés 223 százalékkal túlteljesíteni az Indiegogon belőtt 100 ezer dolláros finanszírozási célt? Pál Marcellel, a Brewie egyik alapítójával, ezekről is beszélgettünk.

Szerinted miről szól a Brewie?

Házi sör készítéséről gyorsan, tisztán, költséghatékonyan, de ami még ennél is fontosabb, remek minőségben, egy általunk épített, a visszajelzések szerint igényes és esztétikus gép segítségével.

Honnan jött az ötlet?

Gyerekkori jó barátom és alapítótársam, Tél András, már egy ideje a sörfőzés hobbijának hódolt, mikor én 2013. nyarán hazautaztam külföldről, ahol részben dolgoztam, részben tanultam. Andris kezdetben whiskeyvel próbálkozott, de mivel ezt nem koronázta különösebb siker, átnyergelt a sörre, amit szintén imádott. Úgyhogy miután hazatértem, az egyik első találkozásunk alkalmával Andris mesélte, hogy mostanában sört főz, és dobjak már be vele egy korsót. Elsőre picit vonakodtam, a kóstolás után viszont azt mondtam neki, hogy ez tök jó, de mondja már meg, hogy mennyiből hozta ki ezt az egészet. Erre azt felelte, hogy korsóra visszabontva kb. 60 forint volt a történet. Majdnem leestem a székről. Adott volt tehát egy lehetőség: minőségi alapanyagokból, házi körülmények között, olcsón, igen is lehet finom sört készíteni. Ezzel párhuzamosan azonban adott volt egy probléma: lehet-e úgy automatizálni és gépbe zárni a sörkészítés folyamatát, hogy az már középtávon visszahozza a költségeit. Rövid gondolkozás után mindketten arra jutottunk, hogy lehet.

A KitchenBox olyan piaci rést tölt be a hazai gasztropiacon, amely rengeteg ember életét könnyítheti meg.

Lehetetlen a tésztán kívül gyorsan és egyszerűen vacsit főzni egy csütörtök este? Jó minőségű hozzávalókat kell keresgélni a helyi közértben? Lekésni a piaci nyitvatartást munka után? Ráadásul főzni nem is olyan könnyű? – Ezekbe a helyzetekbe mindenki belefutott már.

Együd Barbara a saját megérzései alapján és generációnk szokásait megfigyelve kitalálta a KitchenBoxot, ami az összes fenti problémát egy szolgáltatással megoldja.

Hogyan próbál meghódítani egy ekkora piacot egy fiatal lány, és hogyan lehet a budapestieket rávenni arra, hogy minden nyűg ellenére mégis otthon főzzenek? Utánajártunk.

Miről szól a Kitchenbox?

A vacsora szeretetéről.

Bővebben arról, hogy egy kis doboz által végre lehet a héten hatszor, munka után, egészséges élelmiszerek felhasználásával főzni nyugodtan, gyorsan és egyszerűen. És ezt mindenki megteheti, az is, aki sokáig van munkában és az is, aki nem gyakorlott főzőcskéző. Mi ugyanis kétszer egy héten (kedden és pénteken) mind a receptet (könnyen követhető, világos magyarázatokkal ellátva), mind a kifogástalan minőségű hozzávalókat házhoz szállítjuk.

Tőlünk tehát kapnak az emberek egy olyan dobozt, amiben benne van minden, amiért a munka után egyébként még sorba kellene állni, boltot találni, válogatni, recepteket keresgélni, vagyis, még órákat eltölteni, mielőtt valaki eljutna oda, hogy főzzön. Erre ma nagyon kevés embernek van ideje és energiája.

Honnan jött az ötlet?

Külföldön élve kényszerültem rá először, hogy főzzek magamnak. Ott szembesültem azzal a problémával, hogy az még csak egy dolog, hogy az ember receptek válogatásával el tud tölteni órákat (miután amúgy már eltöltött órákat a heti menüsor kitalálásával), mert utána újabb órák következnek, hogy a megfelelő és egészséges hozzávalókat megtaláljuk ezekhez. Egy átlagos felnőtt, sokat dolgozó ember életéből ugyanis - mint azt a saját példámon láttam - rengeteg idő úszik el a főzésre való felkészüléssel, holott a lényeg, maga a főzés és a jóízű étkezés lenne. Az előbbi miatt azonban az utóbbi kettő már korántsem lesz olyan önfeledt dolog, mint amilyennek lennie kellene.

Ennek a megoldásában segít a KitchenBox, amivel a főzés végre ismét örömteli lehet, mert megoldja a recept és a beszerzés problémáját.

Az Egyesült Államok gazdasági és politikus döntéshozói évek óta keresik azokat a megoldásokat, amelyek hozzásegíthetik kisiskolásaikat ahhoz, hogy digitális bennszülöttként ne csak használják a kütyüket, de már gyerekként érdeklődni kezdjenek a jövőnket alapjaiban meghatározó technológiák nyelve, a programozás iránt.

Ma már kevesen vitatják, hogy az előremutató innovációk többsége erről az alapról indul: Java, C++, Python, Ruby on Rails. Ez sokaknak érthetetlen, de ideális esetben ezeknek a programnyelveknek az alapismerete néhány év múlva olyan lesz a 10-15 évesek számára, mint ma néhány fontosabb történelmi dátum visszamondása vagy az angol.

A jövő generáció képzésének kérdése foglalkoztatja a magyar feltalálókat is. Például egy magyar találmány, a Codie az elmúlt hetekben rengeteg szakmai rendezvényen hívta fel magára a figyelmet.

Mit csinál pontosan egy részben fából összerakott tankszerű kis robot, aminek a mozgását gyerekek szabályozhatják egy mobilapplikáción keresztül? Miért nehezebb itthon piacot teremteni egy olyan fejlesztésnek, amiért nyugaton lelkesednek? És vajon jó-e barátokkal együtt dolgozni? Ezekre, és még sok minden másra is válaszolt nekünk Erdei Péter, a Codie egyik oszlopos tagja.

Miről szól a Codie?

A Codie egy egyedi építésű, egyedi programnyelvet használó kis robot, valamint egy ezt működtető mobilapplikáció. Célunk, hogy a programozást játékos formában hozzuk közelebb a gyerekekhez. A kisiskolások jövőbeli sikereihez ugyanis a különböző technológiák ismerete, mint például a programozás, elengedhetetlen lesz. Sőt, tulajdonképpen már most is az, csak még nem szenved senki hátrányt, ha nem tudja, mert a szüleiknek – a mi generációnknak - ez még nem volt természetes. De ez csak idő kérdése.

Fontos ugyanitt kiemelnem, hogy a fejlesztésünkkel mi elsősorban nem programozókat szeretnénk képezni, hanem az új technológiák iránt fogékony embereket. Szeretnénk őket olyan alapkészségekkel felvértezni, ami ahhoz kell, hogy ha a jövőben akár egy robotot szeretnének építeni, akár csak egy igényesebben kinéző honlapot szeretnének fejleszteni, tudják, hogy mit kell tenniük.

A programozás ugyanis sokkal könnyebb, mint azt a legtöbben elsőre gondolnák, és ezt mi szerintem be is tudjuk bizonyítani.

Bár az újrahasznosítási hullám már Magyarországon is virágzik, a csúcsát még bőven nem érte el. A civil szféra egyre aktívabb, de kevesen választják ezt hivatásuknak. A társadalmi vállalkozások száma elenyésző. Földi Barbara és Sipos Anna viszont mind a három kategóriában aktív. ReCreativity nevű társadalmi vállalkozásukban szemétből készítenek használati tárgyakat, műhelymunkákon keresztül oktatják a fiatalokat és Európa-szerte tanítják az embereket arra, hogyan lehet praktikus, otthon is fellelhető dolgokkal élhetőbbé tenni a saját környezetünket. A két andragógus lány sosem gondolta volna, hogy vállalkozók lesznek. Most mégis ez az életük.

Miről szól a ReCreativity?

2011-ben kezdtünk el újrahasznosítással foglalkozni, amikor egy ifjúsági egyesületben dolgoztunk Sipos Annával, a barátnőmmel. Egy nap nála voltunk, kreatív délutánt tartottunk a lakásán és arról beszélgettünk, hogy milyen szuper lenne egy nemzetközi  programot létrehozni arra, hogy akár egy héten keresztül szabadon kreatívkodjunk. Annyira tetszett nekünk az ötlet, hogy beadtuk egy pályázatra és nyertünk. Szeptemberben már meg is volt a programunk, és annyira tetszett nekünk, hogy újrázni akartunk, és a következő évben újra nyertünk. Ez amúgy egy 10 napos képzés volt, aminek a keretében 30 fiatal összegyűlik Európa minden tájáról és különböző technikákat próbálnak ki, sajátítják el a házi újrahasznosítás alapvetéseit. Ezt pedig azóta kiterjesztettük egy pilot programmal, aminek az a lényege, hogy vidéki sulikba megyünk és szakkörökön háztartási hulladékból készítünk használati tárgyakat. Ami fontos nekünk, hogy mi nem akarunk szemétből szemetet csinálni, hanem csakis hasznos használati tárgyakba akarjuk visszaforgatni a hulladékot.

(Földi Barbara és Sipos Anna, forrás: ReCreativity)

„Mindenki azt mondta, hogy a magyar nem eszik halat. Mi meg azt mondtuk, hogy azért nem, mert nem tud hol enni.”  Lévai Zsuzsi ezért kitalálta azt a helyet, ahol magyar halételeket lehet fogyasztani.  A Halkakas piacteremtő volt a budapesti étterem szcénán belül, hiszen az övék az első halbisztró.

Zsuzsinak és férjének, Robinak pedig három éve az a fontos, hogy mindenki jóllakjon az éttermükben és ők is élvezzék azt, amit csinálnak.

Honnan jött az ötlet, hogy éttermet nyissatok?

Nagyon akartam már valami mást csinálni (akkor sales-szel és marketinggel foglalkoztam a Port.hu-nál), de abszolút nem tudtam, hogyan kezdjem el, minek lehet létjogosultsága a piacon. Emlékszem, ott ültünk Robival a 26 négyzetméteres lakásának a teraszán és arról beszélgettünk, hogy értéket szeretnénk teremteni. Olyan munkával, ahol este úgy fekszel le, hogy elmondhatod, hogy ma is letettem valamit az asztalra, kreatív lehetsz.

Ez a korábbi munkahelyeteken nem ment?

Én szerettem a munkámat. Több éve voltam ott. Az ember keresi a havi pénzt, az nyilván jó, meg tárgyaltam egy csomót, nagyon jó emberek között voltam, jó közösség volt, de nem kötötte le a kreatív energiámat, nem mindig volt benne a szívem.

Miért a vendéglátás?

Ücsörögtünk azon a teraszon, hát jó, csináljunk egy halas helyet. Nekem az apám egyébként halászati szakember, ő ezzel foglalkozik. Bár kiskorunk óta ivadékoknak szólított minket, a bátyámnak is Compó volt a beceneve, soha nem éreztem, hogy nekem ezzel kéne foglalkoznom. Mégis, ahogy beszélgettünk, arra jutottunk, hogy nincs egy magyar halas hely. Amikor kimondasz egy ilyen gondolatot természetesen hatszáz másik szövődik köré, de ez volt a lényeg. Kialakult az ötletünk.

Alkotói szerint a fejlesztésük bár hasonlít a nemzetközi szinten talán legismertebb ismeretterjesztő/oktatói oldalra, a Khan Academyre, annál jóval fókuszáltabb és egyetem-specifikusabb. Főleg, ha a jövőt nézzük. Egy oldallal, egy iránnyal és pár próbavideóval indult hazánk talán legnépszerűbb oktatói portálja, az easyMaths. Ma viszont már két teljesen különálló oldalnál, szerteágazó fókusznál és több mint 120 ezer diáknál, valamint 1500 videónál tartanak. Íme egy történet egy magabiztos és vállalkozói vénával rendelkező fiatal egyetemistáról, Somogyi Tiborról, valamint egy tanárról, Mosóczi Andrásról, aki munkáját nem feladatként, hanem igazi hivatásként éli meg. Ez az ő történetük.

Miről szól szerintetek az easyMaths?

Arról, hogy fáklyát gyújtunk mások számára. A tudás fáklyáját. Ezt ugyanis bár sokan úgy gondolják, hogy csak kínkeservesen lehet megszerezni, főleg a mi – ma még – alapvető fókuszunkat adó matematikában, ez azonban szerintünk hatalmas tévedés. Elsőre nehéznek tűnő tárgyakat, szakmai területeket is meg lehet tanulni könnyen. Élvezetes előadók kellenek hozzá és értelmes feladatok.

Ezek vagyunk mi.

A Kele Clothing az egyik legérdekesebb magyar feltörekvő divatmárka, hiszen ellentétben másokkal, ők csak kötött árut készítenek. Kele Ildikó - aki már a MOME-n is kötő szakra járt - tanulmányai óta saját márkát szerettet volna. Balázs Áron viszont csak segíteni akart a barátnőjének. Legalább is kezdetben. Aztán észrevette, hogy ez a szakma sokkal alkalmasabb arra, hogy kifejezze önmagát és elérje, amit szeretne, mintsem ha megmaradna köztisztviselőnek.

Milyen közgazdászként érkezni a divatszakmába? Milyen alvállalkozókat találni egy olyan iparban, ami már a 90-es évek óta alig létezik Magyarországon? És lehet-e egyáltalán ilyen kis szériában kötödét találni? Erről mesélt nekünk a Kele egyik tulajdonosa, Balázs Áron.

Honnan jött az ötlet, hogy közösen alapítsatok egy divatmárkát?

A barátnőm a MOME-n végzett és a diplomamunkáját benevezte az egyetem  egy nemzetközi versenyre, ahol dobogós helyezést ért el, majd olyan visszajelzéseket kapott, ami alapján eldöntötte, hogy szeretne saját márkát. Én pedig szívesen segítettem neki. Úgy voltunk vele, hogy próbáljuk meg, fel tudunk-e húzni egy márkát, és ha esetleg nem jön be, akkor megyünk tovább a saját korábbi karrier utunkon. Szóval ez az egész lényegében egy kalandnak indult. Fogalmam sem volt az iparágról, csak úgy voltam vele, hogy segítek azokban a feladatokban, amiben közgazdászként én vagyok jártasabb. Végül annyira megtetszett, hogy 2013 novembere óta én is csak a Kelével foglalkozom.

Elismert és igényes művészeti galériákból szerencsére nem áll rosszul Budapest. Ugyanakkor olyan hely még kevés akad a városban, amely alig ismert kortárs művészeket próbálna befuttatni. Mindezt ráadásul úgy, hogy közben nemzetközi profizmust csempész a munkafolyamatokba. Egy Londont megjárt fiatal galériaalapító mindenesetre a Supermarket Gallery élén ezt próbálta megvalósítani az elmúlt fél évben, és remélhetőleg fogja még az elkövetkező jó néhányban.

Miért választja egy Londonban tanult, helyi tapasztalattal rendelkező művészeti menedzser a világ kortárs központja helyett a magyar fővárost? Miért nem tud valaki teljesen eggyé válni vállalkozásával? És miért fontos a szigorú rendszerek kialakítása még egy kreatív közegben is? Lendvai Linda, a Supermarket Gallery alapítója ezekről is mesélt nekünk.

Miről szól szerinted a Supermarket Gallery?

A Supermarket egy olyan fiatal magyar művészeknek otthont adó galéria, akiknek máshol alig, vagy még egyáltalán nem volt lehetőségük önállóan kiállítani. Ez a fókusz lényegében azt jelenti, hogy az általam keresett művészek jellemzően a 20-as, 30-as korosztályt képviselik, akiket a piac koruknál fogva nem ismerhet, ám tehetségben, vagy egyediségben semmivel sem állnak rosszabbul, mint bármelyik befutott név.

Milyen előnyei vannak egy kezdő galériának?

Egy kisebb, esetünkben ráadásul fiatal galériának az előnye – szakmai szemmel – egyértelműen az, hogy a feltörekvő művészek velünk együtt tanulhatnak meg egy sor olyan feladatot, elvárást, ami a nemzetközi piacon alapvetés; például a határidők betartását, a kiállítási anyagok leadását, együttműködési mechanizmusokat. Ők hozzák a művészetet, én, mint galéria adom a praktikus részt, a művészeti menedzsmentet. Ez a kettő kéz a kézben jár. Egy ismert galéria kevésbé lesz megértő egy tehetséges, de még kezdő, és emiatt több szempontból tapasztalatlan alkotóval. Ahogy ez igaz fordítva is: egy ismert művész nem dolgozik együtt olyan galériával, aki a menedzsment terén amatőr.

Adott egy odaadó férj, aki a feleségének minden külföldi útjáról valamilyen különleges szuvenírt hoz ajándékba. Adott továbbá egy designért, és persze ezekért a meglepetésekért rajongó fiatal feleség, aki nem mellesleg sikeres menedzser egy felkapott ügynökségnél. És adott egy probléma, amire éppen ezek az ajándékok világítanak rá: lehetetlen itthon minőségi szuveníreket kapni.

A feleség: Juhász-Váczi Henriett. A megoldás pedig: Folqa Collection. Ma erről mesélnek nektek.

Hogyan mutatnád be a Folqa Collectiont?

A Folqa egy 21. századi, magyar, design szuvenír kollekció.

Honnan jött hozzá az ötlet?

Világéletemben imádtam a nem funkcionális designtárgyakat. De különösképpen, ha azok szuvenírek voltak, állandóan emlékeztetve engem valamilyen remek kis utazásra, élményre, érzésre. Ezt a mániámat ráadásul a férjem gyorsan észrevette, és egy idő után – külföldi útjairól – elkezdett nekem ilyen típusú meglepetéseket hozni. És az egyik ilyen után ötlött fel bennem, hogy ilyeneket itthon miért nem lehet kapni. Miért van az, hogy nálunk a zacskós és ízetlen pirospaprika, a matyó, meg a giccses hűtőmágnesek mennek, míg máshol ezt az egészet igényesebb oldalról is meg tudják fogni.

Megfogalmaztam tehát egy problémát: lehet-e készíteni valami olyat, ami ugyanúgy magyar és hagyományos, mint például az unalomig ismert pirospaprika, de mindezt egy modern, designos külsőbe ültetve? Lehetett. Ez a Folqa. Egy 6 műgyanta bábúból álló színes, egyedi tervezésű szuvenír kollekció, amely hazánk 6 tájegységét mutatja be, 6 arra a területre jellemző foglalkozáson keresztül.

Az Absoloot a Soroksári úti Hungária Malomudvar egyik tágas gyárépületében lelt otthonra, itt, gyönyörűen nyomtatott és kezelt papírok között beszélgettünk Hermann Andrea alapítóval. A minőségi papírok magasnyomásával, valamint prémium nyomdai megoldások kivitelezésével foglalkozó vállalkozás már 3 éve létezik, és hozzáállásukkal, szakmai szemléletükkel olyan megrendelői elégedettséget érnek el folyamatosan, hogy máris a kreatív és design szolgáltatások szélesebb spektrumán kapnak megbízásokat.

Andrea legfrissebb tervei szerint nyomdája hamarosan átalakul, és „mezei” nyomdából valódi kreatívgyárrá avanzsál. Ez azt jelenti, hogy az üzleti megrendelők minden kívánságát képes lesz „abszolút” teljesíteni: legyen az névjegy nyomás, ahogy eddig is, vagy akár arculati tervezés.

Mi kell ahhoz, hogy egy nyomda meglépje ezt a bővülést? Mit jelent a designműhely? Elég-e csak kreatívnak lenni ezen a piacon? Milyen az, amikor két printszerelmes egymásra talál? Andrea ezekről is mesélt nekünk.

Miről szól az Absoloot?

A papír, a design, a nyomtatott anyagok és a minőség iránti olthatatlan szerelemről.

Honnan jött számodra az ötlet?

2011-ben üzlettársammal közösen találtuk ki, hogy létre kellene hozni egy olyan vállalkozást, ami fiatal művészek közreműködésével designtermékek gyártásával foglalkozik. Ez volt az alap. Aztán, ahogy belevágtunk, és megjelentek az első munkáink, elkezdtek minket megtalálni szabadúszó kreatívok. Ők először nálunk akarták nyomtatni az ötleteiket, amikor pedig jobban megismertek minket, együtt is akartak velünk dolgozni. Lényegében így alakult ki az Absoloot jelenlegi profilja: tehetséges és szabadúszó kreatívok összekapcsolódva a mi „nyomdánkkal”, aminek az eredménye rengeteg egyedi termék és sok elégedett ügyfél.

Az Absoloot külön érdekessége, és egyben büszkesége a közel 120 éves J.Anger & Söhne taposó tégelysajtó. A műhely mai napig a tradicionális munkák tere, legyen szó 10 egyedi könyv kötéséről vagy ritkaságszámba menő papírok berendeléséről és nyomásáról.